II. KÖZÉPKORI KIRÁLYI VADÁSZATOK
III. FRANCIA NEMESI UDVAROK LEFOGÓ KUTYÁI 
IV. SPANYOL NEMESI UDVAROK LEFOGÓ KUTYÁI
V. MAGYAR NEMESI UDVAROK LEFOGÓ KUTYÁI
VI. A SZELINDEK KÖZÉPKORI ÉS MAI TESTVÉREI 

"Ló, kutya és nyíl – ebből állt az ősi magyar vadászkészlet.
E három eszköz nemcsak a megélhetés, hanem a létezés szimbóluma volt. A vadászat nem szórakozásként, hanem életformaként született. Ez a hármasság – az ember, a ló és a kutya szövetsége – átszövi a magyar történelem minden korszakát, és a szelindek lelkében ma is tovább él.

A végtelen pusztákon, az Alsó-Volgától az Altájig, a nomád magyar vadász egyetlen igazi társa az agár volt: karcsú, (de erősebb testfelépítésű a mai agaraknál) gyors, erős és félelmet nem ismerő. Ez a kutya nemcsak a nyulat, őzet vagy szarvast űzte, hanem farkasra, rókára, sőt hiúzra is ráment. Az igazi magyar vadászkutya – ahogy őseink mondták – az agár volt.
És amikor a magyarság átkelt a Kárpátokon, nemcsak lovát és fegyverét hozta magával, hanem ezt a kutyát is – a hűséges vadásztársat, amelyet még a sírba is magával vitt. A honfoglaláskori temetőkben, mint Pilinben vagy Szeged-Öthalmon, a lovas mellett ott fekszik a kutya csontváza – leshelyzetben, mintha még a túlvilágon is őrizné gazdáját.

A régi magyar agár vaskosabb, erőteljesebb volt, mint a mai – inkább a közép-ázsiai nomádok kutyáira hasonlított. Azokra az ősi lefogó vadászkutyákra, amelyeket az ezüstcsészéken látunk: hosszú testű, izmos, nemes állatok, a keleti fejedelmek hű vadászai. Ezek voltak a szelindek ősatyái. A magyar agár és a szelindek ugyanabból a vérből valók – a vadászok, harcosok és lovasok világának kutyái.

A szelindek tehát nem új találmány, hanem az ősi kapcsolat újjáélesztése.
A szelindek a magyar földön született, de lelkében ott van a sztyeppék szele, a lovas vadászatok emléke, a közép-ázsiai vadászkutyák öröksége.
Ahogy a régi magyar urak egymásnak dicsekedtek, kinek kutyája fogja meg a farkast, a szarvast vagy a nyulat – úgy éled most újra ez a büszkeség bennünk.

A szelindek program nem más, mint a múlt folytatása a jelenben.
Ahogy a honfoglalók a lovukat és vadászkutyájukat vitték a sírba, úgy mi is visszük tovább a lelküket – nem temetni, hanem feltámasztani.
A szelindek a magyar vadászkutya örököse: az agár gyorsasága, a molosszus ereje, és a magyar ember szíve egy testben."

"A szelindek története összefonódik a magyar királyok és főurak vadászati hagyományaival. Hiszen a szelindek nem a városok, hanem az erdők, a hegyek, a vadászmezők kutyája volt – azoké a férfiaké, akik a hatalom és a természet határán éltek.

A honfoglalás utáni századokban a magyarság élete átalakult. A vándorló nomád népből földhöz kötött királyság lett – de a vadászat megmaradt a legősibb kapcsolatnak ember és természet között. A 12. századtól a vadászati jog már a földbirtokhoz kötődött, így a nemesek és főurak kiváltsága lett. De a szellem, amely a vadászatot kísérte – az erő, a bátorság, az ügyesség – tovább élt azokban a kutyákban, akik a vadász mellett rohantak: a szelindekekben.

Visegrád már az Árpád-korban a királyi vadászatok központja volt, a Pilis-erdő szíve, ahol I. András, Salamon és IV. Béla is gyakran űzte a vadat. Ez nem csupán szórakozás volt – a vadászat a királyi hatalom szimbóluma, a rend fenntartásának és a hadra készségnek próbája. A vadászatban megtestesült mindaz, ami a magyar király eszményét adta: bátorság, uralom a természet felett, és méltóság.

A Kárpát-medence középső része – Esztergom, Székesfehérvár, Buda és Visegrád – volt az ország szíve, a Medium Regni, "az ország közepe". Itt épültek a királyi udvarházak és vadászóhelyek, ahol a magyar uralkodók nemcsak uralkodtak, hanem együtt éltek a természettel.

A szelindekek is innen indultak. Ezek voltak azok a kutyák, akik a magyar vadászatok lelke voltak – a király mellett, a vad ellen. Ők testesítették meg a nemességet, a bátorságot és a hűséget, amely a magyar udvar erénye volt.

A mai szelindek program ugyanebből a szellemiségből táplálkozik: visszahozni azt az ősi harmóniát ember, kutya és természet között, amely valaha a Kárpát-medencét áthatotta. Ahogy egykor a visegrádi hegyekben vadászkürt szólt és szelindekek törték az erdőt a király előtt, úgy születik most újra e kutya lelke – a magyar földön, magyar kézből."

Amikor arany és rozsdaszínbe öltöznek a Bükk erdei,
s a vadászkürtök hangja végiggördül a völgyeken,
valami ősi rezdül meg a magyar földben.
Ilyenkor érzem igazán, hogy amit ma keresek – a szelindeket –
az nem pusztán egy kutya, hanem a múlt visszhangja.

A Diósgyőri vár környékén valaha Nagy Lajos király vadászkertje terült el.
Nem kerítésbe zárt földdarab volt ez, hanem szabadon lélegző rengeteg,
ahol a király és udvara együtt járt a vad nyomában –
medvét, szarvast, őzet, farkast űzve.
Azt mondták, a medve ellen csak gerellyel vagy lándzsával illik kiállni,
mert a vadász nem csupán a zsákmányt kereste,
hanem a bátorság próbáját is.

Ezekben az erdőkben, e vadaskertek csendjében
ott szaladtak a királyi szelindekek is –
hatalmas, fehér, vasideg kutyák,
akik nem hátráltak meg sem medvétől, sem vadtól, sem embertől.
Ők voltak a király árnyai, a nemesség büszkeségei,
és a magyar föld erejének megtestesítői.

A vadászat akkor a hatalom és a lélek próbája volt.
Aki jól vadászott, az uralta önmagát, a lovát és a vadat is.
A szelindek a rend és az ösztön határán élt –
pont úgy, ahogy a magyar ember is mindig e két világ között járt.

A királyi udvarokban, Diósgyőrben, Dédesen,
s talán a Felvidék hegyek között is,
ott formálódott ez a típus:
a magyar lefogó, a magyar vadászkutya,
amely egyszerre volt nemes és vad,
hűséges és könyörtelen.

Most, amikor újraélesztem a szelindeket,
ugyanazt teszem, amit egykor a királyok:
megkeresem azokat a kutyákat, amelyekben még ott ég az a tűz,
amit ez a föld, ez a táj adott.
Mert a szelindek nem csak génjeiben,
hanem a Kárpát-medence levegőjében, erdeiben,
s a magyar szív ritmusában születik újra.

II. KÖZÉPKORI KIRÁLYI VADÁSZATOK

A középkori vadászat nem egyszerűen szórakozás volt.
A királyi vadászat a hatalom, a rend és az erő szertartása.
A természet fölötti uralom szimbolikus megnyilvánulása."

A vadászat a középkor embere számára nem játék volt, hanem a világ rendjének leképezése.
A király, mint az isteni rend földi képviselője, a vad fölött gyakorolt hatalmával mutatta meg, hogy ura az ösztönöknek, a káosznak, a természetnek és az embereknek.

A vadászat tehát nem csupán elejtés volt, hanem beavatás.
A király, a lovag és a kutya együtt léptek a vadonba, ahol az emberi rend és az állati ösztön összecsapott.
Ott, az erdő mélyén, a sűrű vadban, az uralom próbája zajlott.

A királyi vadászat státusz és szertartás volt egyben.
Nemcsak az uralkodó erejét, hanem az állam nagyságát, a nemesi rend fegyelmét és a hierarchia szilárdságát is megmutatta.
Egy-egy ilyen vadászatot hónapokig készítettek elő: vadaskerteket zártak le, hajtókat gyűjtöttek, kürtösöket, solymászokat, lovászokat és – ami a legfontosabb – kutyásokat.

A vadászat nem a gyilkolásról szólt, hanem a rendről és kontrollról.
A király a természet ura akart lenni, de nem romboló módon – hanem mint az, aki irányítja és formálja az ösztönt.
Ezt a szerepet szimbolizálta a szelindek is.

A szelindek volt az erő és fegyelem kutyája.
Nem az agár gyorsaságát vagy a vizsla szelídségét hordozta, hanem a bátorságot, a hűséget és a küzdelemre való hajlamot.
A vadászat legveszélyesebb pillanata – a vad lefogása – az ő feladata volt.
A vadkan, a medve, vagy akár a szarvas lefogása nemcsak ügyességet kívánt, hanem önuralmat és ösztönt egyensúlyban tartó erőt.
A jó szelindek nem vesztette el a fejét, nem gyilkolt vaktában – uralta a vadat, ahogy ura uralta őt.

A vadászat egyben hadgyakorlat is volt.
A vad űzése közben a király és lovagjai fejlesztették reflexeiket, együttműködésüket, bátorságukat.
A hajtások, a mozgás, az irányítás – mind a harci készségek tükrei voltak.
Aki a vadászatban megállta a helyét, az a csatatéren is helytállt.

A középkor embere számára az erdő a háború előképe volt – kiszámíthatatlan, tele veszéllyel, ahol csak a gyors és határozott döntés számít.
A vadászat tehát a királyi erények iskolája volt: bátorság, fegyelem, stratégia, erő és könyörület.

Európa minden uralkodója így tekintett a vadászatra.

A középkor Európájában ez volt az a közös nyelv, amit minden udvar értett. Nem a latin, nem a francia vagy a kasztíliai. Ez a vadászat nyelve volt.  A királyok és nemesek, bár külön nyelven beszéltek, ugyanazt a szenvedélyt osztották – a vad űzését, és azoknak a kutyáknak a szeretetét, akik bátorságukkal, erejükkel és hűségükkel megírták a kontinens közös történetét."

A magyar királyi udvar is ezen az európai színtéren mozgott.
Királyaink – mint Lajos, Zsigmond, Mátyás – mind olyan korokban éltek, amikor a vadászat nem csupán szórakozás, hanem hatalmi reprezentáció, rang és presztízs volt. És a vadászat legfontosabb szereplői nemcsak a királyok, hanem a szelindekek, a lefogó kutyák voltak.

XI. Alfonz spanyol király Libro de la Montería című művében részletesen leírja, hogyan kellett a vadászatot megszervezni:
a hajtók rendjét, a kürtök jeleit, a kutyák szerepét, és azt, hogy a lefogó kutya – az alaunt – a legnagyobb becsben állt.
Nemcsak erős volt, hanem hűséges, intelligens, és képes volt uralni a vadságot.

Gaston de Foix, a francia nemes, Livre de la Chasse című könyvében szinte ugyanígy írja le a "bonne alaunt"-ot – a jó alauntot –,
amely nem fut, hanem megáll, és lefog.
Nem menekül, hanem szembenéz.
Ahogy a lovag a harcban, úgy a szelindek a vadászatban.
Mindkettő az uralom és a hűség szimbóluma volt.

És így volt ez nálunk, Magyarországon is.
A magyar királyok és főurak ugyanazon hagyomány részesei voltak.
A dinasztikus házasságok, a diplomáciai kapcsolatok révén a spanyol, francia, olasz udvarok kutyái eljutottak a Kárpát-medencébe is.
Itt, a közép-európai erdők és mezők világában, a magyar szelindek ugyanazt a szerepet töltötte be, mint nyugati rokonai.

A visegrádi és diósgyőri vadászatok krónikái ugyanazt a képet mutatják:
királyok, lovagok, hajtók és nagy, izmos, erős lefogó kutyák, akik a végső pillanatban szembenéztek a vadkan agyarával.

A szelindek tehát nemcsak magyar kutya volt, hanem az európai királyi hagyomány magyar arca.
A vadság és a fegyelem egyensúlyának jelképe.

A spanyol király, XI. Alfonz "Libro de la Montería" című művében részletesen leírja, hogyan kell a királyi vadásznak bánnia a kutyáival.
Szinte minden sorban ott a tisztelet:

"A jó alán nem éhségből és nem jutalomért dolgozik, hanem természetéből fakadó bátorságból, a szív erejéből."

Ezek a szavak egy olyan kutyáról szólnak, amely nem szolgál, hanem társa az embernek a küzdelemben.
A kasztíliai udvar alánjai – "Alanos de Montería" – nagytestű, kemény, bátor állatok voltak, akik a vadkanra, bikára, sőt, a medvére is rárontottak.
Színük változatos volt: hófehér, hamuszürke, fekete – de ami összekötötte őket, az az eltökéltség és az erő.

A francia udvarban Gaston de Foix, vagy ahogy a vadászvilág ismeri, Gaston Phébus, szintén papírra vetette a kor legnemesebb kutyáinak jellemét.
Könyvében, a Livre de la Chasse-ban három alaunt típust különböztet meg:

"Az alaunt gentle a legnemesebb, agárszerű, de erős fejű kutya.
Az alaunt veutreres a vadfogó, a nagyvad lefogására való,
s végül az alaunt de boucherie, a mészárszék kutyája, erős, durva, fékezhetetlen."

És azt is írja:

"Egy alaunt harapása erősebb, mint három agáré együttvéve."

Ez a mondat mindent elmond.
A francia király udvarában a lefogó kutya volt a hatalom és a bátorság szimbóluma – ugyanúgy, mint Kasztíliában, vagy ahogy Magyarországon nevezték: a szelindek.

Ma, évszázadokkal később, a tűz már nem az erdőkben lobog, hanem a műhelyekben, a kennelekben.
De a lényeg nem változott:
A vadászat szelleme, az erő, a bátorság és az uralom önmagunk felett ugyanazt jelenti ma is.
A szelindek a középkori vadászat örököse:
tűzben edzett, acélkemény, mégis hűséges és fegyelmezett.

"A királyi vadászatok ideje elmúlt,
de a szelindekben ma is ott él az ősi szertartás tüze.
A természet és az ember közti küzdelem –
örökké tart."

Középkori tudósitások szelindek tipusú kutyákról

A francia nemesi udvarok lefogó kutyái 

Gaston de Foix (1331–1391), azaz Gaston Phébus volt az egyik legfontosabb középkori vadászati író, aki az alaunt kutyafajtáról is írt — ez a típus (a későbbi molosszerek és bulldogok egyik őse) különösen fontos a szelindekek és az európai vadászkutyák történetében. Gaston de Foix: Livre de Chasse ("A vadászatról való könyv", kb. 1387–1389) Ez a mű az egyik legjelentősebb középkori vadászati kézikönyv, latin és ófrancia nyelven íródott. A leghíresebb kézirata az MS Français 616 (Bibliothèque nationale de France), gazdagon illusztrált, és számos fejezetben foglalkozik kutyákkal, köztük az alaunt típussal is. Gaston Phébus három kutyatípust különböztet meg, és ezek közül az egyik az Alaunt (vagy Alant), amelyet erőre és bátorságra tartanak számon:

"Il y a trois manières d'alans: l'un est d'alant gentil, l'autre est d'alant de boucherie, et le tiers est d'alant de chasse."
(Háromféle alaunt létezik: az egyik a nemes alaunt, a másik a mészárosok alauntja, a harmadik pedig a vadász alaunt.)
— Livre de Chasse, II. rész

A középkori alaunt három fajtája:

• Az "alant gentil" a nemesi udvarokban tartott, nagy termetű, bátor vadászkutya volt, vadkanra, medvére, szarvasra használták.

• Az "alant de boucherie" (mészáros alaunt) durvább, városi típus, amelyet állatok őrzésére, vágóhídi munkákhoz és harcra is használtak.

• Az "alant de chasse" volt a vadász alaunt, amelyet nyomkövetésre és sebzett vad visszatartására (pl. medve, farkas, vaddisznó) képeztek ki.

"Az alauntok olyan kutyafajták, amelyek nagy termetűek, erősek, és vadászatra alkalmasak. Két fő fajtája van: az egyik a nemesi alaunt (alant gentil), amelyet udvari vadászatra tartanak, a másik pedig a "vadász alaunt" (alant de chasse), amelyet különösen vadkanra, medvére és más erős vadra alkalmaznak.

A nemesi alauntoknak szilárd fejük van, széles állkapcsukkal, mellkasuk mély és testük izmos. Testük színe lehet világos – fehér vagy világos krémszín –, gyakran van rajtuk folt. Farka nem túl hosszú, de hegyes végű. Jelleme bátor, és ragaszkodik az úrhoz, engedelmes.

A vadász alauntokat úgy képezik, hogy először engedik győzni kisebb vadat, majd fokozatosan erősebb vadra vezetik rá. Akkor valóban jó kutya, ha nem fut el a vad elől, hanem megáll, tartja, megszorítja, és ha szükséges, elűzi. A vadásznak ügyelnie kell arra, hogy ilyen kutyákat ne erőltesse túl fiatalon: előbb csak kisebb vadra, majd fokozatosan.

Fontos tudni, hogy az alaunt nem csupán futó kutya: nemcsak arra való, hogy "álldogáljon" vadászat közben, hanem arra, hogy harcoljon a vad után – tartsa, ne hagyja el. Ha egyszer elkezdette futni, és nem állja meg, akkor nem való az alauntok közé; ilyenből jobb más típusú kutyát választani.

Így tehát: aki jó vadászkutyát akar, alauntot akar, válogatott, erős testű, bátor, de jól nevelt állatot, mely urához hű, az az igaz vadászhoz illő kutyát tartja magánál. És aki ilyen kutyával vadászik, az nemcsak örömöt lel a vadászatban, hanem dicsőséget is szerez." Gaston de Foix
 

A spanyol nemesi udvarok lefogó kutyái

X. Alfonz 1221,1252-1284 kasztiliai király irt elősször a monteria vadászatokról. X. Alfonz felesége Aragóniai Jolán volt, I. (Hódító) Jakab és Árpád-házi Jolán lánya. Jolán az aragóniai udvarba való költözésekor kíséretébe rokona, Dénes főispán, Bertalan pécsi püspök, valamint kézművesek és magyar nemesek is tartoztak; előbbiek hatása érezhető az aragóniai kézművességen és kelmeszövésen.

XI. Alfonz kasztiliai király műve a A "Libro de la Montería"  amely három könyvre oszlik, és harminckilenc metszetet tartalmaz, amelyekben részletesen leirja király erdeit és hegyvidékeit, azok fáit és az ott élő, vadászatra vagy monteríára alkalmas állatokat. A montería a nemesség egyik kedvenc szabadidős tevékenysége volt.  Ebben a dokumentumban több mint 200 történet bizonyítéka van különösen a medve és a vaddisznó vadászatáról, amelyekben a kutyák voltak a főszereplők a helyszínen, és úgy szerveződtek, mintha katonai csata lenne. A számszeríj volt az alapvető fegyver, és a 16. századig nem történt változás az arquebus felé. Ily módon több mint 700 éves megszakítás nélküli hagyományt jelentenek a szezon minden hétvégéjén és ünnepén. 

A magyar nemesi udvarok lefogó kutyái

Bonfini és Mátyás vadászatai, kutyái

• Antonio Bonfini olasz humanista krónikás volt, aki a magyar királyi udvarban élt, és művében (Rerum Hungaricarum Decades) megírta Magyarország történetét. 

• Műve hosszú tizedekre oszlik, részletesen dolgozza fel a középkori Magyar Királyság eseményeit, beleértve az uralkodó tevékenységeket, intézményeket, hadjáratokat is.

• Bonfini munkája sok forrást integrál, diplomáciai leveleket, udvari eseményeket, moralizáló leírásokat, és célja az volt, hogy Mátyás király udvarát humanista, reneszánsz királyként mutassa be.

• Más kortárs krónikák (például Chronica Hungarorum is, amit Johannes Thuróczy állított össze) is beszámolnak a király vadászatairól, királyi udvar nagyságáról és királyi vadászati szertartásokról.

• Vadászat a középkorban nem csupán szórakozás volt: a fegyverek (reflexíj, számszeríj) a harci eszközök mellett ugyanolyan technikákat jelentettek, mint a hadban. A vadászattal a gyermekek is tanulták a fegyverforgatást, az önfegyelmet. 

• Az udvari vadászatok résztvevői nem csak vadászok voltak: solymászok, agarászok, apródok, lovászok, szolgák, udvari kancellária és papok is elkísérték az uralkodót. Ez egy egész udvar mozgott a vadászaton.

• A vadaskertek is nagy területek voltak, erdőkből álló vadaskertek, ahol szabad vad is járt – nem kisebb területek, hanem több tízezer holdnyi erdők, ahol a király vadászott.

• A vadak között volt medve, vaddisznó, farkas, őz, szarvas stb. – tehát kemény vadak ellen kellett kutyákat használni, vadászati eszközöket, fegyvereket is.

• A vadászaton az udvar papsága is jelen lehetett (tiltások ellenére is volt vallási élet, áhítat) – tehát a vadászat és vallás kéz a kézben ment (például kolostorok, pálos rend szerzetesei is éltek a vadaskertek környékén).

Mátyás király (ur. 1458–1490) uralkodása idején a Spanyol Királyság még nem létezett egységes államként, hanem két fő korona volt:

• Kasztília – uralkodó: Izabella királynő (1474–1504)

• Aragónia – uralkodó: II. Ferdinánd király (1479–1516)

1469- ben jött  létre a későbbi Spanyol Monarchia.
Ebben az időszakban Mátyás Európa egyik legjelentősebb uralkodója volt, így a nyugati hatalmak (beleértve a spanyolokat is) potenciális szövetségesként és versenytársként tekintettek rá.

🏰 II. Mátyás és a spanyol udvar – közvetett kapcsolatok

1. A Habsburg-ház közvetítő szerepe

A magyar–spanyol diplomácia elsősorban a Habsburg-dinasztia révén zajlott.
Mátyás király házassága III. Frigyes német-római császár unokahúgával, Aragóniai Beatrixszal (Beatrice di Napoli)(1485) Itálián keresztül hozta közel a magyar udvart a spanyol (aragoniai) dinasztiához.

Beatrix apja I. Ferdinánd nápolyi király, anyai ágon pedig az Aragóniai-házból származott, amelynek tagjai rokoni kapcsolatban álltak az aragóniai és kasztíliai királyi családdal.

➡️ Tehát:
Mátyás házassága Beatrixszal közvetett spanyol–magyar dinasztikus kapcsolatot hozott létre, még ha formális szövetség nem is született.

⚜️ III. Aragóniai és nápolyi kapcsolatok

1. A nápolyi udvar mint közvetítő

A 15. század második felében a nápolyi királyság az Aragóniai-ház egyik ága volt.
I. Ferdinánd nápolyi király (Beatrix apja) II. Ferdinánd aragóniai király rokona volt.
Ezért Mátyás házassága révén Magyarország rokoni viszonyba került a spanyol (aragoniai) királyi házzal.

A házasság után a budai udvarba számos olasz és dél-európai diplomata, humanista és művész érkezett, akik közül többen az aragóniai-spanyol kultúrkörből jöttek (pl. Antonio Bonfini, Galeotto Marzio stb.).

Az Aragóniai-ház és I. Ferdinánd nápolyi király (Mátyás apósa) udvarában a kutyák, különösen a vadász- és harci kutyák, rangot, státuszt és politikai jelentést is hordoztak.
Ezek a kutyák nem csupán vadászatra szolgáltak, hanem a lovagi és királyi reprezentáció szerves részei voltak — sőt, néhány esetben hadseregben, hadjáratokban is megjelentek.

Az alábbiakban teljes, forrásokra épülő összefoglalót adok a témáról.

🏰 I. Történelmi háttér

Az Aragóniai-ház Itáliában

A Trastámara–Aragóniai-dinasztia 15. században uralkodott Aragónia, Valencia, Szicília, Szardínia és Nápoly felett.

• V. (Nagy) Alfonz aragóniai király (ur. 1416–1458) hódította meg Nápolyt,
  és ott lovagi-udvari kultúrát hozott létre, amely a mediterrán világ egyik legfényesebbje volt.

• Utódja, I. Ferdinánd nápolyi király (ur. 1458–1494), ennek az udvarnak volt örököse és fenntartója.

Az aragóniai és nápolyi udvar spanyol, olasz, katalán és szicíliai elemeket egyesített, és ennek része volt a vadászat és a kutyakultúra is.

🐕 II. Az aragóniai és nápolyi udvar kutyáinak típusai

1. Alano Español (spanyol alanó)

Az Aragóniai-ház kedvelt vadászkutyája volt az alano español,
a kor egyik leghíresebb fogó, vadász és harci kutyája.
Ezeket a kutyákat:

• vadkanra, medvére használták,

• lovagi vadászatokon és háborús expedíciókban is vitték magukkal,

• gyakran páncélt és gallért viseltek, mint a spanyol hadikutyák.

A nápolyi udvarban is elterjedt volt ez a típus, amit a források olykor "cani alani" vagy "canes de presa" néven említenek.

2. Mastín / Mastino napoletano elődje

A mastiff-típusú kutyák Itáliában már a 15. században jelen voltak.
A nápolyi udvarban ezekből alakult ki később a mastino napoletano,
de eredetileg ezek is spanyol–aragóniai molosszok voltak,
amelyek a királyi ménesek, vadaskertek és várak őrzésére szolgáltak.

3. Agárfajták (galgos, lebreles)

Az Aragóniai-ház udvaraiban kivételesen nagy becsben tartották az agárféléket,
különösen a spanyol galgo típusú, gyors, karcsú vadászkutyákat.
Ezeket nyúlra, őzre, gazellára használták, és gyakran aranyozott nyakörvvel díszítették.

A 15. századi festményeken (pl. Bartolomé Bermejo és Pedro Berruguete)
több aragóniai herceget galgókkal ábrázolnak — státuszszimbólumként.

🦌 III. A vadászat mint királyi reprezentáció

A vadászat a lovagi életmód és a királyi hatalom megtestesítője volt.
Az aragóniai és nápolyi királyi udvarban a vadászat:

• politikai esemény volt (a szövetséges uralkodókkal való kapcsolattartás eszköze),

• rituális jelentőséggel bírt (az uralkodó mint a természet ura),

• és udvari szertartásokkal járt (külön vadásznapok, ünnepségek).

I. Ferdinánd nápolyi király szenvedélyes vadász volt:
kortársai (pl. Antonio Beccadelli Panormita) szerint "napi szinten vadászott",
és külön ménest és kutyás szolgálatot tartott fenn.

🏇 IV. A királyi "Real Cazador" udvar

Az aragóniai királyi udvarban létezett egy hivatalos intézmény:
"Casa de la Montería" – a királyi vadászati háztartás.

Ebben külön tisztségek voltak:

• Montero mayor – fővadász,

• Alguacil de los perros – a királyi kutyák felügyelője,

• Lacayo de canes – kutyagondozók,

• Albeitero – az állatorvos / kutyadoktor.

A 15. századi aragóniai levéltárakban (Archivo de la Corona de Aragón) található fizetési jegyzékekben szerepelnek ilyen beosztások.
Az udvari kutyák többnyire:

• Galgo, Alano, Mastín típusok voltak,

• és külön tenyésztőházakban (canería, perrera real) nevelték őket.

📜 V. I. Ferdinánd nápolyi király udvarának leírásai

Néhány korabeli forrás konkrétan említi Ferdinánd király kutyáit:

• Giovanni Pontano: De Principe (1490 körül)
  Pontano, Ferdinánd udvari humanistája így ír róla:

  "A királyt vadászat közben mindig körülvették a legbátrabb kutyák,
  melyeket Spanyolországból hozatott,
  mert azok nem ismernek félelmet sem vaddal, sem emberrel szemben."

• Antonio Beccadelli Panormita: De dictis et factis Alphonsi regis (1440-es évek)
  A mű még Alfonz királyról szól, de utal arra, hogy:

  "A trónörökös Ferdinánd a spanyol földről hozatott alanos kutyákat,
  amelyek vadkanokra és bikákra is rávetették magukat,
  s ezzel udvari mulatságot szereztek."

Ez egyértelmű bizonyíték arra, hogy az aragóniai alano volt a nápolyi királyi udvar egyik legfontosabb importált kutyatípusa.

🏺 VI. Művészeti és ikonográfiai ábrázolások

A 15. század második feléből több itáliai és aragóniai freskón, domborművön és festményen szerepelnek ezek a kutyák:

• Alano-típusú, rövid szőrű, erős mellkasú kutyák, amelyek a spanyol alanókra hasonlítanak.

• A Nápolyi Castel Nuovo (Maschio Angioino) díszítésén és Alfonz király lovagi reliefjein is feltűnnek kutyák, amelyek a hatalom szimbólumai.

🩸 VII. A "canes de presa" hadászati szerepe

Bár a nápolyi királyok inkább vadászati célra használták a kutyákat,
néhány leírás szerint az Aragóniai-ház katonai expedícióiban is bevetették őket:

• Szicília, Afrika és Dél-Itália elleni hadjáratokban;

• a zsoldosok mellett, tábori őrzésre, portyázásra.

A kutyák képzése a spanyol módszert követte:
"a fogásra tanították, nem az ölésre" — vagyis a vad (vagy ember) lefogására, míg ura odaér.

🐾 VIII. Mátyás királyhoz való kapcsolat

Amikor Aragóniai Beatrix 1476-ban Magyarországra érkezett,
a kíséretében olasz és nápolyi udvari emberek mellett kutyák is voltak,
feltehetően alano–mastino típusú vadászkutyák,
amelyeket a nápolyi királyi kennelből hoztak.

Ezzel az aragóniai–nápolyi vadászkultúra bekerült a budai udvarba.

Szendrei János (1848–1922)

Szendrei "A magyar vadászat története" (1900 körül, több kiadásban) című munkájában
több helyen ír Mátyás király udvari vadászatairól.

👉 Ő valóban említi Beatrix hozományát, Itáliából hozott vadászati szokásokat és kutyákat,
de nem írja le szó szerint, hogy "spanyol ebekkel vadásztak".

A releváns rész körülbelül így hangzik (parafrázis, mert a szöveg régi):

"Beatrix királyné Nápolyból sok olasz szokást és udvari mestert hozott magával,
s valószínűleg az itáliai vadászat fényét is meghonosította a budai udvarban."

Tehát Szendrei valószínűsíti, hogy déleurópai kutyákat is hozhatott magával,
de nem mondja ki, hogy spanyolokat.
(Az ő szóhasználatában "olasz" és "nápolyi" a fő jelző, nem "spanyol".)

🧾 2. Bálint Csanád

Bálint Csanád elsősorban régész és történész, nem kynológus.
Ő a 20. század végén, főleg a kutyafajták történeti kontextusáról írt tanulmányokban kerül elő,
de nem található tőle konkrét mondat, hogy "Beatrix spanyol ebeket hozott magával".

Viszont más szerzők (pl. 1970–1990 között megjelent kynológiai munkák) —
különösen a magyar vizsla és pannon kutyák történetét tárgyaló művekben —
Bálint neve alatt hivatkoznak arra, hogy
"Beatrix királyné Itáliából, az aragóniai udvarból hozott magával spanyol vadászkutyákat".

Ez azonban másodlagos, interpretált hivatkozás,
tehát nem Bálint saját szövegében található, hanem rá hivatkozva született meg.

🧩 3. Honnan ered valójában a "spanyol ebek" megnevezés?

A 19–20. századi magyar kynológiai és történeti irodalomban ez a kifejezés
a Beatrix–Aragóniai kapcsolat szimbolikus megfogalmazása volt.

• A "spanyol eb" (régi magyar kifejezésként) nem fajtát, hanem déli, nemes, harci vagy vadászkutyát jelentett.

• Az 1800-as évek végi szerzők (pl. Herman Ottó, Szendrei, Kéler Károly)
  gyakran használták így: "spanyol ebek" = molossz-típusú, dél-európai kutyák.

Tehát amikor a 19. század végén azt írták, hogy

"Beatrix királyné spanyol ebeket hozott Itáliából"
az nem szó szerinti történeti adat, hanem irodalmi-stilisztikai utalás volt
az aragóniai származására és a kutyák mediterrán eredetére.

Mátyás apósának I. Ferdinánd kutyái azok a presák amelyek meghódították a kanári szigeteket rokonai voltak Mátyás kutyáinak. Beatrix udvartartásával kerülhette Magyarországra. Mátyás akinek oroszlánjai voltak ne hozatott volna apósától spanyol ebeket? III.Béla Európa leggazdagabb királya ne hozatott volna pompás vadászataira a francia udvarból oda illő kutyákat ? Ahogy a középkori lefogó kutyák a magyar Szelindek vérrokonai lehettek úgy lesznek a mai nyugati lefogó kutyák vérrokonai a modern magyar szelindeknek. Vajon a presák vagy spanyol alanók őriznek e néhány csepp vért dicső középkori felmenőiktől? Ha igen akkor a Szelindek is magában hordozza majd. "

yxxxx

A szelindek története nem egy magányos fejezet a történelemben.
Ő egy nemzetség tagja, a nagy európai lefogó kutyák testvére.
Olyan ősök vérét hordozza, akik a kontinens legnagyobb királyi udvaraiban szolgáltak – ott, ahol a hatalom, a nemesség és a bátorság otthon volt.

A szelindek középkori és mai testvérei: az alauntok, a presák, az alanók, a corsók és a dogók – mind ugyanannak a gondolatnak a gyermekei:
a hűség, a bátorság és az ember fegyelmezett erejének kutyái.

Gondoljunk csak bele:
Mátyás király korában Európa királyi udvarai egyetlen közös nyelvet beszéltek – a hatalom nyelvét.
A vadászat volt ennek a nyelvnek a legnemesebb kifejezése.
A vadászatban mutatta meg az uralkodó, hogy ura az ösztönnek, ura a természetnek – és ura önmagának.

Mátyás apósának, I. Ferdinándnak, a spanyol királynak kutyái azok közé a hírhedt presák közé tartoztak,
amelyek a hódítás korában a Kanári-szigeteket is meghódították.
Erősek, izmosak, határozottak voltak – igazi lefogó kutyák, akik a küzdelemben nem hátráltak.
Lehet, hogy ezek a presák rokonai voltak Mátyás szelindekjeinek –
vérben, feladatban, s talán szellemben is.

Hiszen Beatrix királyné, Nápolyból és Spanyolországból érkezve, udvartartásával együtt új kutyákat is hozott.
Lehet-e kétség afelől, hogy Mátyás, akinek oroszlánjai voltak,
nem hozatott volna a spanyol udvarból olyan kutyákat,
amelyek méltók voltak az oroszlánhoz – az erő, a nemesség, a hűség jelképeihez?

És menjünk még tovább az időben.
III. Béla, a király, akit Európa leggazdagabb uralkodójaként emlegettek –
vajon ne hozatott volna a francia udvarból kutyákat pompás vadászataira?
Ahol a kürt szava visszhangzott a visegrádi erdőkben, ott bizony nyugati vérű kutyák is futottak a magyar szelindek mellett.
Mert a magyar király mindig a kontinens része volt,
és a vadászat, a harc, a kutya – közös európai nyelv.

Ahogy a középkori lefogó kutyák egyetlen nagy populációt alkottak,
úgy a mai nyugati lefogó kutyák – a presa canario, a spanyol alanó, a cane corso, az argentin dog, a bandog –
mind rokonai a modern magyar szelindeknek.

A gének, a mozdulat, a tekintet – mind ugyanarról a forrásról beszélnek.
A vadász ösztönéről, a harcos fegyelméről, a hű társ lelkéről.

Vajon a presák vagy az alanók őriznek-e néhány csepp vért dicső középkori felmenőikből?
Ha igen – és miért ne őriznének? –
akkor a szelindek is hordozza majd azt a vért.
Mert a szelindek nem egyszerűen új fajta.
Ő a folytonosság, a visszatérés, az örökség újjászületése.

A szelindek nemcsak a magyar föld kutyája –
ő Európa kutyája, aki hazatért.
Vérében ott kering a francia erdők, a spanyol fennsíkok és a magyar hegyek vadászatainak emléke.
Minden izma, minden mozdulata több száz év közös történelem lenyomata.

Amikor ma megszületik egy szelindek kölyök,
valami feléled benne abból a világból,
ahol a királyok még lóháton vadásztak,
ahol a kürt hangjára a kutyák egyszerre indultak,
és ahol a bátorság és a hűség nem szavak voltak, hanem életforma.

"A középkor nagy udvarainak kutyái – most újra magyarul szólnak.
A szelindek nemcsak fajta.
Ő az örökség acélba, vérbe és szellembe kovácsolt formája."

xxx 

 A középkor udvarai között nem csupán levelek és követek jártak, hanem vérvonalak, kultúrák, szenvedélyek is. A magyar királyok, Európa szívében, mindig is kapcsolatban álltak a legnagyobb nyugati dinasztiákkal – különösen Franciaországgal. A házasságok, a szövetségek és a lovagi eszmény cseréje révén nemcsak a tróntermek, hanem a vadászterületek világa is összefonódott.

Ahol a francia király agarai és alanói futottak, ott hamarosan magyar szelindekek is loholtak.
A vadászat és a kutya a hatalom szimbóluma volt, s e kapcsolatok révén a magyar királyi udvar is a kor legmagasabb rangú vadászati kultúrái közé emelkedett.

🕰️ Időrendi áttekintés – Magyar–francia dinasztikus kapcsolatok

III. Béla (1172–1196)

• Felesége: Margit (Marguerite) de France, VII. Lajos francia király leánya.

• E frigy révén a magyar királyi udvar közvetlen rokonságba került a Capet-házzal, a korszak egyik legbefolyásosabb európai uralkodói dinasztiájával.

• III. Béla udvara ismert volt fényűzéséről – bizánci pompával, de francia ízléssel keverve.

• Udvari életébe bekerülhettek francia vadászati szokások: solymászat, agarászat, és a "chiens d'alan" – azaz a lefogó kutyák használata.

• Az ilyen kutyák, erőteljes, széles mellkasú vadászebek, a francia alanok és molosszusok közeli rokonai voltak – és előképei lehettek a magyar szelindeknek is.

• III. Béla korától kezdve a francia minták hatása nyomon követhető a magyar udvari életben, a vadászatban és a kutyatartásban egyaránt.

Clementia of Hungary (1293–1328)

• Magyar királylány, aki X. Lajos francia király feleségeként Franciaország királynéja lett.

• Ez a házasság fordított irányban erősítette a kapcsolatokat: magyar nemesi kultúra és szokások érkeztek a francia udvarba.

• Clementia révén magyar lovagi és vadászati hagyományok is ismertté válhattak nyugaton.

• A magyar királyi udvarban pedig ekkor már meghonosodtak a francia udvari formák, ahol a vadászat a királyi hatalom egyik leglátványosabb kifejezése volt.

Anjou-ház Magyarországon (14. század)

• Az Anjouk Franciaországból származtak: I. Károly Róbert és Nagy Lajos király is a Capet–Anjou-vérvonal tagjai voltak.

• Ezzel a francia udvar közvetlen szellemi és kulturális örökösei ültek a magyar trónra.

• A királyi vadászatok fénykora következett – Diósgyőr, Visegrád, Gödöllő környéki vadaskertekben európai hírű kutyák dolgoztak.

• A francia mintájú alanok, kopók és agarak ekkor már természetes részét képezték a királyi kennelszolgálatnak.

• A szelindekek, a magyar erő- és fogókutyák, e hagyományban születtek – a francia és spanyol típusok rokonaiként.

Mátyás király és Beatrix királyné (15. század)

• Mátyás felesége, Beatrix d'Aragon, az itáliai és spanyol udvarokból hozott magával új vadászati kultúrát,
  de az ő apja, I. Ferdinánd nápolyi király, a spanyol koronával és a kasztíliai-bask hagyományokkal állt kapcsolatban.

• Ferdinánd kutyái, a spanyol presák és alanók, a hódító hadjáratok és a kanári-szigeteki kolóniák kutyái voltak – az erő, bátorság és kitartás megtestesítői.

• Mátyás, akinek udvarában oroszlánok és párducok is éltek, bizonyosan érdeklődött a ritka és erős kutyák iránt.

• Nem véletlen, ha Beatrix révén spanyol-alanó vérvonal is megjelent Magyarországon – hiszen a királyi udvar mindig cserélt állatokat ajándékként, rangjelképként.

• Így a magyar szelindek, a nagy királyi vadászkutyák újabb réteget kaptak: az ibériai alanók bátorságát, a francia molosszusok erejét, és a magyar táj vad lelkületét.
   A magyar királyi udvar nem elszigetelten élt.

  III. Béla francia hercegnőt vett feleségül; Clementia magyar hercegnő Franciaország királynéja lett.
  Az Anjouk francia vért hoztak a magyar trónra, Mátyás pedig Beatrix révén az ibériai udvarokhoz kötődött.
  Ezek a dinasztikus kötelékek nemcsak politikai szövetségek voltak:
  hozták magukkal a nyugati vadászati kultúrát, a lovagi életformát, és vele együtt a lefogó kutyákat – az alanókat, molosszusokat, presákat.
  Ezek a kutyák a magyar földön formálódtak újra, és így született meg a szelindek: a Kárpát-medence vasból gyúrt, tűzben edzett vadászkutyája.
  A magyar szelindek a francia erő, az ibériai tűz és a magyar lélek ötvözete."

   

A magyar királyi udvarban, Visegrádon, Diósgyőrben vagy a Pilis vadaskertjeiben ugyanaz a vadászkultúra élt mint a nyugati udvarokban.
A királyok és főurak a diplomácia és a házasság révén kapcsolatban álltak a francia, spanyol, német, cseh és lengyel udvarokkal – és a kutyáik, ezek az alán–szelindek típusú vadászebek, velük együtt járták be Európát.

Amikor a magyar király lánya francia herceghez ment, vagy amikor Aragóniai Beatrix Mátyás királyhoz jött, nemcsak díszes ruhákat és könyveket hoztak magukkal, hanem kutyákat is.
A királyi ajándék gyakran egy-egy pár vadfogó kutya volt – nemes vérvonalból, kipróbált munkavérrel.
Így kerültek a kasztíliai alánok és a francia alauntok mellé a magyar szelindekek, akik formájukban, erejükben és lelkükben ugyanabból az ősforrásból táplálkoztak.

A Kárpát-medence nem elszigetelt vadászvilág volt, hanem Európa szíve.
A magyar királyok vadászatai nem különböztek a francia vagy spanyol királyokétól – csak a táj volt más.
Az erdők mélyén, a Bükkben, a Pilisben vagy a Felvidék dombjai között ugyanazok a kutyák rontottak rá a vadra, mint a Pireneusokban vagy a Kasztíliai fennsíkon.

Ezek a kutyák egyetlen közös európai populációt alkottak.
Akárhogy hívták őket – Alaunt, Alano, Alan, Szelindek – mind ugyanarra a célra születtek: lefogni, uralni, szolgálni a gazdát a vadászatban és a harcban.

És most, évszázadokkal később, újra összeérnek ezek a vonalak.
Ahogy Alfonso és Gaston könyvei őrizték meg a szellemet, úgy most a Szelindek-program hívja életre újra azt a közös európai kutyát, amely valaha királyok udvarát szolgálta.

"Nem új fajtát hozunk létre, hanem feltámasztjuk azt, ami már egyszer itt volt – csak elfeledték a nevét."

A középkori Szelindekek spanyol, francia és más európai lefogó kutyák leszármazottai voltak , amelyek most a Kárpát-medencében születinek újjá és kapnak magyar lelket.
Ahol a régi vadaskertekben egykor kürt szólt, ott most újra hallatszik a léptek dobbanása, és újra éled az ősi szövetség ember és kutya között.

"A Szelindek a múlt kovácstüzében született, de a jövő acéljává edződik.
A királyok kutyájából most a nemzet kutyája válik."