"Ló, kutya és nyíl – ebből állt az ősi magyar vadászkészlet.
E három eszköz nemcsak a megélhetés, hanem a létezés szimbóluma volt. A vadászat nem szórakozásként, hanem életformaként született. Ez a hármasság – az ember, a ló és a kutya szövetsége – átszövi a magyar történelem minden korszakát, és a szelindek lelkében ma is tovább él.

A végtelen pusztákon, az Alsó-Volgától az Altájig, a nomád magyar vadász egyetlen igazi társa az agár volt: karcsú, (de erősebb testfelépítésű a mai agaraknál) gyors, erős és félelmet nem ismerő. Ez a kutya nemcsak a nyulat, őzet vagy szarvast űzte, hanem farkasra, rókára, sőt hiúzra is ráment. Az igazi magyar vadászkutya – ahogy őseink mondták – az agár volt.
És amikor a magyarság átkelt a Kárpátokon, nemcsak lovát és fegyverét hozta magával, hanem ezt a kutyát is – a hűséges vadásztársat, amelyet még a sírba is magával vitt. A honfoglaláskori temetőkben, mint Pilinben vagy Szeged-Öthalmon, a lovas mellett ott fekszik a kutya csontváza – leshelyzetben, mintha még a túlvilágon is őrizné gazdáját.

A régi magyar agár vaskosabb, erőteljesebb volt, mint a mai – inkább a közép-ázsiai nomádok kutyáira hasonlított. Azokra az ősi lefogó vadászkutyákra, amelyeket az ezüstcsészéken látunk: hosszú testű, izmos, nemes állatok, a keleti fejedelmek hű vadászai. Ezek voltak a szelindek ősatyái. A magyar agár és a szelindek ugyanabból a vérből valók – a vadászok, harcosok és lovasok világának kutyái.

A szelindek tehát nem új találmány, hanem az ősi kapcsolat újjáélesztése.
A szelindek a magyar földön született, de lelkében ott van a sztyeppék szele, a lovas vadászatok emléke, a közép-ázsiai vadászkutyák öröksége.
Ahogy a régi magyar urak egymásnak dicsekedtek, kinek kutyája fogja meg a farkast, a szarvast vagy a nyulat – úgy éled most újra ez a büszkeség bennünk.

A szelindek program nem más, mint a múlt folytatása a jelenben.
Ahogy a honfoglalók a lovukat és vadászkutyájukat vitték a sírba, úgy mi is visszük tovább a lelküket – nem temetni, hanem feltámasztani.
A szelindek a magyar vadászkutya örököse: az agár gyorsasága, a molosszus ereje, és a magyar ember szíve egy testben."

"A szelindek története összefonódik a magyar királyok és főurak vadászati hagyományaival. Hiszen a szelindek nem a városok, hanem az erdők, a hegyek, a vadászmezők kutyája volt – azoké a férfiaké, akik a hatalom és a természet határán éltek.

A honfoglalás utáni századokban a magyarság élete átalakult. A vándorló nomád népből földhöz kötött királyság lett – de a vadászat megmaradt a legősibb kapcsolatnak ember és természet között. A 12. századtól a vadászati jog már a földbirtokhoz kötődött, így a nemesek és főurak kiváltsága lett. De a szellem, amely a vadászatot kísérte – az erő, a bátorság, az ügyesség – tovább élt azokban a kutyákban, akik a vadász mellett rohantak: a szelindekekben.

Visegrád már az Árpád-korban a királyi vadászatok központja volt, a Pilis-erdő szíve, ahol I. András, Salamon és IV. Béla is gyakran űzte a vadat. Ez nem csupán szórakozás volt – a vadászat a királyi hatalom szimbóluma, a rend fenntartásának és a hadra készségnek próbája. A vadászatban megtestesült mindaz, ami a magyar király eszményét adta: bátorság, uralom a természet felett, és méltóság.

A Kárpát-medence középső része – Esztergom, Székesfehérvár, Buda és Visegrád – volt az ország szíve, a Medium Regni, "az ország közepe". Itt épültek a királyi udvarházak és vadászóhelyek, ahol a magyar uralkodók nemcsak uralkodtak, hanem együtt éltek a természettel.

A szelindekek is innen indultak. Ezek voltak azok a kutyák, akik a magyar vadászatok lelke voltak – a király mellett, a vad ellen. Ők testesítették meg a nemességet, a bátorságot és a hűséget, amely a magyar udvar erénye volt.

A mai szelindek program ugyanebből a szellemiségből táplálkozik: visszahozni azt az ősi harmóniát ember, kutya és természet között, amely valaha a Kárpát-medencét áthatotta. Ahogy egykor a visegrádi hegyekben vadászkürt szólt és szelindekek törték az erdőt a király előtt, úgy születik most újra e kutya lelke – a magyar földön, magyar kézből."

Amikor arany és rozsdaszínbe öltöznek a Bükk erdei,
s a vadászkürtök hangja végiggördül a völgyeken,
valami ősi rezdül meg a magyar földben.
Ilyenkor érzem igazán, hogy amit ma keresek – a szelindeket –
az nem pusztán egy kutya, hanem a múlt visszhangja.

A Diósgyőri vár környékén valaha Nagy Lajos király vadászkertje terült el.
Nem kerítésbe zárt földdarab volt ez, hanem szabadon lélegző rengeteg,
ahol a király és udvara együtt járt a vad nyomában –
medvét, szarvast, őzet, farkast űzve.
Azt mondták, a medve ellen csak gerellyel vagy lándzsával illik kiállni,
mert a vadász nem csupán a zsákmányt kereste,
hanem a bátorság próbáját is.

Ezekben az erdőkben, e vadaskertek csendjében
ott szaladtak a királyi szelindekek is –
hatalmas, fehér, vasideg kutyák,
akik nem hátráltak meg sem medvétől, sem vadtól, sem embertől.
Ők voltak a király árnyai, a nemesség büszkeségei,
és a magyar föld erejének megtestesítői.

A vadászat akkor a hatalom és a lélek próbája volt.
Aki jól vadászott, az uralta önmagát, a lovát és a vadat is.
A szelindek a rend és az ösztön határán élt –
pont úgy, ahogy a magyar ember is mindig e két világ között járt.

A királyi udvarokban, Diósgyőrben, Dédesen,
s talán a Felvidék hegyek között is,
ott formálódott ez a típus:
a magyar lefogó, a magyar vadászkutya,
amely egyszerre volt nemes és vad,
hűséges és könyörtelen.

Most, amikor újraélesztem a szelindeket,
ugyanazt teszem, amit egykor a királyok:
megkeresem azokat a kutyákat, amelyekben még ott ég az a tűz,
amit ez a föld, ez a táj adott.
Mert a szelindek nem csak génjeiben,
hanem a Kárpát-medence levegőjében, erdeiben,
s a magyar szív ritmusában születik újra.

Bonfini és Mátyás vadászatai, kutyái

• Antonio Bonfini olasz humanista krónikás volt, aki a magyar királyi udvarban élt, és művében (Rerum Hungaricarum Decades) megírta Magyarország történetét. Wikipédia+2istrazivanja.ff.uns.ac.rs+2

• Műve hosszú tizedekre oszlik, részletesen dolgozza fel a középkori Magyar Királyság eseményeit, beleértve az uralkodó tevékenységeket, intézményeket, hadjáratokat is. sclib.svkk.sk+2carleton.scholaris.ca+2

• Bonfini munkája sok forrást integrál, diplomáciai leveleket, udvari eseményeket, moralizáló leírásokat, és célja az volt, hogy Mátyás király udvarát humanista, reneszánsz királyként mutassa be. publikacio.uni-eszterhazy.hu+2real-eod.mtak.hu+2

• Más kortárs krónikák (például Chronica Hungarorum is, amit Johannes Thuróczy állított össze) is beszámolnak a király vadászatairól, királyi udvar nagyságáról és királyi vadászati szertartásokról. Wikipédia

• Vadászat a középkorban nem csupán szórakozás volt: a fegyverek (reflexíj, számszeríj) a harci eszközök mellett ugyanolyan technikákat jelentettek, mint a hadban. A vadászattal a gyermekek is tanulták a fegyverforgatást, az önfegyelmet. (Ezt a te általad adott szöveg is jól visszatükrözi.)

• Az udvari vadászatok résztvevői nem csak vadászok voltak: solymászok, agarászok, apródok, lovászok, szolgák, udvari kancellária és papok is elkísérték az uralkodót. Ez egy egész udvar mozgott a vadászaton.

• A vadaskertek is nagy területek voltak, erdőkből álló vadaskertek, ahol szabad vad is járt – nem kisebb területek, hanem több tízezer holdnyi erdők, ahol a király vadászott.

• A vadak között volt medve, vaddisznó, farkas, őz, szarvas stb. – tehát kemény vadak ellen kellett kutyákat használni, vadászati eszközöket, fegyvereket is.

• A vadászaton az udvar papsága is jelen lehetett (tiltások ellenére is volt vallási élet, áhítat) – tehát a vadászat és vallás kéz a kézben ment (például kolostorok, pálos rend szerzetesei is éltek a vadaskertek környékén).