A szelindek újra él!
Volt egyszer egy kutya, amelyről ma már csak legendák mesélnek.
Egy kutya, amely ott volt a magyar történelem hajnalán, királyok, vitézek, pásztorok és harcosok mellett.
A neve: szelindek.
A szelindek a régi idők magyar harci és őrzőkutya-típusa volt – nagytestű, erős, hűséges, és félelmet nem ismerő.
A középkori krónikákban, a pásztorénekekben és a régi leírásokban gyakran emlegetik:
"a mészárosok, a várak és az uradalmak hatalmas kutyája".
Ma, több száz évvel később, nekem is ez pörög a fejemben amikor a kennelben körbenézek:
szelindek.
Egy megnevezés, ami nem csak egy kutyát, hanem egy eszményt jelöl.
Tenyésztőként az a célom, hogy újjáteremtsem a magyar szelindeket – nem másolni, nem kitalálni, hanem feltámasztani azt, ami egykor valódi volt.
Egy kutyát, amely a magyar földhöz, a klímához, az emberhez és a történelemhez tartozik.
Sok év kutatómunkája, levéltári források, 19. századi leírások és középkori történelmi források alapján próbálom rekonstruálni,
milyen lehetett ez a kutya: testfelépítésében, viselkedésében, ösztöneiben.
Nem csak egy fajtát építek – egy örökséget állítok talpra.
A magyar szelindek a Kárpát-medence őrzője volt.
Őseink nem fajtákban gondolkodtak – hanem használhatóságban:
a kutya, amely védi a nyájat, a portát, a családot, az országot.
A szelindek nem dísz állat volt – szövetséges.
Nem kiállításra készült – feladatra született.
Bátor volt, de higgadt; erős, de nem vakmerő; hűséges, de önálló.
A munkám nem egyszerű.
A semmiből kell építkeznem – a történelem nyomait követve, hasonló típusú kutyák vérvonalait kutatva, kivételes tulajdonságokat keresve.
Minden egyes kölyök egy kérdés: vajon benne van-e az, amit az őseink "szelindeknek" neveztek?
Sokszor éjszakákon át olvasom a régi forrásokat:
a vadászkönyveket, néprajzi feljegyzéseket, ahol egy-egy mondat elárulja,
milyen volt ez a kutya – hogyan mozgott, mit őrzött, hogyan harcolt.
Minden információ, minden szikra közelebb visz ahhoz,
hogy egyszer újra éljen közöttünk a magyar szelindek – húsban, vérben, szellemben.
Célom, hogy a modern szelindek több legyen mint egy kutya.
A magyarság jelképe, a hűség, az erő és a kitartás megtestesítője.
Ha sikerül újjászületnie, nemcsak egy fajtát hozunk vissza, hanem a magyar múlt egy darabját is.
Ezért dolgozom minden nap.
Ezért kelek hajnalban a kutyákkal, ezért épülnek sorra a kennelek lassan 30 éve.
Mert hiszem, hogy a magyar szelindek nem a múlt – hanem a jövő.
Azért teszem, hogy ha egyszer az unokáim megkérdeznék:
"Mi az, a szelindek?"
ne csak mesélni tudjak róla –
hanem megmutatni.
Magyar szelindek – a múlt ereje"
"A történelem porában néha elvesznek azok a történetek, amelyek egy nemzet szívéből fakadtak. A magyar szelindek is ilyen. Egy kutya, amely egykor a vitézek, a pásztorok, a vadászok oldalán élt… Mészárosok munkáját segítette, vagyonát jószágait védte. Amelyről ma már csak a legendák beszélnek. A szelindek megnevezés már a középkori krónikákban is megjelenik. Jelentése: nagytestű, erős, félelmet nem ismerő kutya – a magyar udvarok és határvidékek őrzője.
De valójában mit jelentett ez a szó? Egy fajtát? Egy típust? Egy szellemet?Én ezt próbálom megtalálni.
"A múlt kutyája"
A szelindek nem díszállat volt, hanem munkatárs és testőr. A mészáros mellett, a nyáj mögött, az uradalmak vadaszbirtokain, a kapuban, a faluszélen – ott volt mindenütt, ahol ember és veszély találkozott.
Ő volt a veszély és a biztonság közötti határvonal.
Egyszer csak hirtelen eltünt, nem csak magyarországról, rokonai, a nyugat európai lefogó kutyák is ugyanerre a sorsra jutottak. Szinte egész Európából elveszett a szelindek típus.
A műhely
A Minden egyes kutyában keresem a múltat. A mozdulatban, a tekintetben, a temperamentumban. Célom nem az, hogy valami újat találjak ki – hanem hogy újjáépítsem azt, ami már meg volt, és jól működött.
A vérvonal nyomai
"A magyar szelindek és nyugat európai rokonai valószínűleg a keleti és nyugati masztifok, dog típusú kutyák kereszteződéséből született.
Átörökítve a bátorságot, erőt, szívósságot és hűséget a gazda és családja felé.
A jelen kutyája
"A jövő Szelindeke már nem a vadászatokon szolgál majd, vagy marhát fog le a vágóhídon, hanem portát őriz és családját védi. De ugyanaz az erő, ugyanaz a méltóság él majd benne. Az ösztönök tiszták – csak a célt változtatta meg az idő."
"A jövő öröksége"
"A magyar szelindek újra itt van – néhány éve kiszabadult a szellem a palackból. Újra felbukkant a köztudatban. Újra szóbeszéd tárgya lett. Aztán elkezdtük a munkát még ha csak az első lépéseket is tesszük de szelleme már itt van! Minden alom egy remény, minden tekintet egy üzenet a múltból. A célom világos: hogy amikor majd kimondjuk a szót, szelindek, ne egy régi könyv lapjára gondoljunk, hanem egy élő, lélegző, magyar kutyára."
"A név újra él
A magyar szelindek – a múlt ereje, a jövő hűsége.
"A szelindek nyomában"
A "szelindek" szó a krónikákban már a középkorban feltűnik. A vadászkutyák, harci kutyák, őrzők között emlegették. De mit jelentett valójában? Egy fajtát? Egy típust? Egy szellemet? Ezt kutatom. Ezt próbálom életre kelteni újra.
"A múlt kutyája"
A szelindek nem kiállításra szelektált kutya volt. Nem szépségért tenyésztették, hanem hűségért, erejéért, bátorságért. A szelindek ott volt, ahol ember és vad, élet és halál határán dönteni kellett.
"A műhely
Minden kutya egy új remény sugár. Egy esély, hogy közelebb kerüljek ahhoz, amit számomra a magyar szelindek jelent. Nem új fajtát akarok kitalálni, hanem visszahozni azt, ami a miénk volt. Egy kutyát, amely a magyar földhöz, a magyar emberhez tartozik. Egy örökséget, amit nem papír őriz, hanem vér és hűség.
"A vérvonal nyomai"
A szelindek kifejezés valójában egy gyűlytő fogalom. A masztifok családjába tartozó kutyàkat neveztek így. A felhasználhatóságuk alapján megkülönböztették őket pl, mészáros szelindek vagy vadász szelindek.
A szelindek hatalmas, erős kutya – de sosem vakmerő. Az ösztöne éles, de uralt. A vadászatok és a föld illata formálta.
"A jelen kutyája"
A mai szelindek már nem a vadász mezők kutyája. Hanem az emberé – aki ugyanúgy keresi a hűséget, mint régen. A feladata nem változott, csak a világ körülötte. Az ősi ösztön most is ott van minden mozdulatában, minden pillantásában.
"A jövő öröksége"
A szelindek újra itt van.
Még fiatal, még formálódik – de él.
És amíg lesz, aki hisz benne, addig nem tűnhet el.
Minden alom, minden kölyök egy új remény.
Hogy egyszer majd kimondjuk: "szelindek" –
a gyerekeink nem egy múltbeli kutyára gondolnak,
hanem arra, amely ott fekszik a lábuknál.
I. fejezet – A szelindek nyomában
Amikor először olvastam a nevét egy középkori krónikában,
valami megmozdult bennem.
Egy érzés… mintha ez a kutya nem csak a múlthoz tartozna,
hanem hozzám is.
A szó – szelindek – ott volt a latin sorok között,
mint egy elfeledett üzenet. A régi leírásokban nagy testű, erős, bátor kutyát említenek. Őrzőt, harcost, hűségest. De nem csak egy fajtát –egy eszményt.A szelindek a magyar ember kutyája volt:fenséges, kemény, és hűséges.
II. fejezet – A múlt kutyája
A szelindek ott élt a földön, amit ma is magyar földnek hívunk.
Ott volt a gulyák mellett, a várak kapujában, a porták őrzésében és a vadászatban. Nem szépségéért tartották, hanem az erejéért és hűségéért.
Ő volt az a kutya, amelyik nem hátrált meg. Aki a veszélyben nem futott, hanem szembe állt. Aki tudta, hogy mi a kötelesség – és mi a hűség. A szelindek a hűség teste volt.
III. fejezet – A tenyésztő műhelye
Amikor ma reggel a kennelbe léptem, a felnőtt kutyák éberen jeleztek és kölykök is már ébren voltak. Apró lábak, csillogó szemek, az élet friss illata.
IV. fejezet – A vérvonal nyomai
Sok rokonát ismerjük ma: környező népek újjáélesztett modern lefogó kutyái.
V. fejezet – A jelen kutyája
Ma már nem háborúban szolgál. Nem farkasokkal harcol, és nem uradalmakat őriz. Hanem minket – a családot, az otthont, a gyerekeket. De ha ránézek,ugyanazt látom benne, amit az őseiben: erőt, figyelmet, méltóságot. Amikor a tekintetünk találkozik, tudom: ez nem csak kutya. Ez a múlt üzenete – húsban és vérben.
A műhely
1999 óta zsongás van a kennelekben. Azóta minden hajnal ugyanúgy kezdődik – a kutyák hangjaival, a kaparás, a szuszogás, a reggeli izgatott morajlás, amikor belépek. A kölykök már ébren vannak, mielőtt a nap felkelne, és ahogy kinyílik az ajtó, egyszerre éled meg minden: az élet, a felelősség, és a szenvedély.
A Műhely nem csupán egy kennel. Ez egy élő organizmus. Egy hely, ahol a történelem és a jövő egyaránt lélegzik. Itt minden nap munka, küzdelem és hit. A tenyésztés nem romantika – vér, verejték, éjszakák és hajnali ébredések sora. De minden perc megéri, mert amit itt építünk, az nem csupán kutyák sora, hanem egy eszme, egy örökség.
Én mindig nagyban gondolkodtam. Már az elején tudtam, hogy a kiválasztás, az igazi tenyésztés csak sok kutyával lehetséges. Az argentín doggal kezdtem – vadászatra szelektálva, kemény munkával, terepen, nem elméletben. A vadászat nem játék, ott minden kiderül, ami papíron nem látszik. Ott derül ki, mi marad állva, mi bírja a fájdalmat, ki az, aki dolgozni akar.
Aztán jöttek a bullterrierek és a pitbullok – tűz és elszántság. Ők adták azt a keménységet, amit csak ezek a fajták tudnak. Később beleszőttem az alanókat az argentín vadász vonalba – ők hozták vissza a régmúlt Spanyolország nyers, de nemes erejét. Majd jöttek a corso-k, bandogok, presák – mindegyikük egy-egy pillér lett, amelyre a szelindek épül. Egy német dog is része lett a történetnek – a méltóság és a forma miatt. És onnantól kezdve minden más háttérbe szorult. Már csak a szelindek volt a cél, a végső forma.
A kennelek azóta is épülnek, bővülnek, újulnak.
Van, amit már huszonöt éve felhúztam, és most újra élettel telik meg.
Van, ahol generációk nőttek fel – kutyák, akik már az unokáikat látják a karámokban.
Minden fal, minden kerítés egy történetet mesél – győzelmet, veszteséget, újrakezdést.
Ez a munka nem áll meg. Ha esik, ha fúj, ha tél van, ha nyár – a kutya mindig ott van, vár.
Van, hogy éjjel születik egy alom, és te ott térdelsz a szalmán, fáradtan, de boldogan, mert tudod, hogy most valami új kezdődött. Van, hogy hajnalban kimész, és csak nézed őket, ahogy játszanak, növekednek, ahogy egy álom formát ölt.
Minden egyes kölyök, minden felnőtt szelindek a munka gyümölcse – a verejték, az évek, a döntések eredménye.
Nem lehet siettetni. Nem lehet megspórolni. A szelindeket nem tenyészteni kell, hanem felépíteni – kőből, vérből és hitből.
A Műhely az otthonom, a szelindeké, és mindazoké, akik hisznek abban, hogy a kutyatenyésztés nem üzlet, hanem alkotás.
Itt a napok nem telnek, hanem épülnek. És minden hajnal, amikor a kennelek ajtaját kinyitom, újabb lépés egy cél felé:
hogy a szelindek újra ott álljon a magyar földön, ahol valaha is állt – erőben, méltóságban és hűségben."
A szelindek nem csupán a vérvonalak, a gének keveredéséből születik. A szelindek egy lélek, amelyet a föld is formál. Az a táj, az a levegő, az a fény, ami átszövi a Kárpát-medencét – ez adja az igazi eszenciáját. Ez a kutya nem lehetne máshol otthon. A mi szelindekünk a Kárpát-medence gyümölcse lesz. Itt születik újjá egy ezeréves hagyomány, amelyet őseink vadászatai, udvarai, kastélyai őriznek. A Felvidék, Sárkányfalva, Béla, Zsolna – mind helyek, ahol valaha nemesek és vadászok nevelték a szelindeket. Ezek a kastélyok most újra életre kelnek, mert innen indul útjára a modern magyar szelindek. Nem csak a tenyészetők műve lesz, hanem a földé, az örökségé, és azoké, akik hisznek benne. A szelindek program nem csak egy kezdeményezés – hanem egy hívás, amely a múltból szól hozzánk, és amely most, a mi kezünk által, újra testet ölt."
A szelindek nem pusztán génekből, nemes vérvonalakból vagy gondosan megtervezett keresztezésekből születik. A szelindek lelke nem laborban, hanem az emberek szívében formálódik. Mert egy fajta mindig több, mint a test – benne él annak a népnek a lelke, amely megalkotta. Ahogy az argentínok megteremtették a Dogót, nem csupán egy kutyát hoztak létre. Egy nemzeti szimbólumot formáltak, amelyben ott lüktet az argentin ember szenvedélye, büszkesége és kitartása. A Dogo Argentino nem véletlenül olyan, amilyen: fehér, tiszta, büszke, szívós, hatalmas szívvel – mert azok is ilyenek akik megteremtették. Ugyanez az erő, ez a néplélek formálja majd a magyar szelindeket is. A szelindek nem más népek másolata lesz, hanem a mi vérmérsékletünkből, történelmünkből, hitünkből és földünkből született kutya. Olyan, amilyen a magyar ember maga: méltóságteljes, hűséges, erős és szívós. Tud küzdeni, tud várni, és tud szeretni. A genetika megadja a testet – de a lélek a népé. A szelindekben ott lesz a Kárpát-medence minden árnyalata: a felvidéki fenyvesek csendje, az alföldi rónák végtelensége, a székely hegyek büszkesége.Ahogy az argentín ember megformálta a saját nemzeti kutyáját, úgy formáljuk mi is a szelindeket – a magyar ember jellemére. Ezért a szelindek nem csak egy fajta lesz, hanem egy üzenet: hogy a magyar ember még tud alkotni, teremteni, és újra életre hívni valamit, ami egyszer már a miénk volt. A szelindek a mi tükörképünk lesz – a lelkünk egy darabja, amely küzd, őriz, véd és mindvégig hű marad!
Csináljuk együtt
Néhány éve kiszabadult a szellem a palackból.A szelindek neve újra felhangzott, mint egy elfeledett dal, amelyet most újra dúdolni kezd a szél a Kárpátok felett. Suttogva indult – egy-egy beszélgetésben, emlékfoszlányban, régi történetekben. Aztán erősödött. A szelindek újra bekerült a köztudatba, szóbeszéd tárgya lett, és ma már nem csak múlt, hanem jövő. Valami elindult. A magyar ember szívében ott van a vágy, hogy újra alkosson, újra létrehozzon valamit, ami igazán a sajátja. Ahogy őseink felnevelték a szelindeket – azok a hűséges, erős, a gazdáért életüket adó kutyák –, úgy most nekünk kell újra életet lehelni ebbe a névbe, ebbe a gondolatba, ebbe a testbe. Ez nem csak egy tenyésztési program. Ez egy hívás.Egy közös út, ahol nem számít, ki honnan jött, csak az, hogy ugyanaz a tűz ég benne. Most kéne belelkesülni – most, amikor mindenki csak panaszkodik, amikor sokan azt hiszik, már nem lehet nagyot tenni. Most kéne megmutatnunk, hogy igenis lehet.Újra lehet magyar kutyát, magyar szellemet, magyar büszkeséget teremteni.A szelindek nem az enyém – a szelindek a miénk.Mindenkié, aki érzi, hogy a magyar földhöz, a régi királyaink örökségéhez, a vitézek bátorságához és a parasztember kitartásához tartozik. Ez nem egy ember munkája lesz, hanem közös küldetés.Csoportoknak, baráti társaságoknak kell alakulniuk – emberek, akiket ugyanaz a szenvedély fűt. Akik nemcsak nézni akarják, hanem tenni is. Mert a szelindeket nem elég csodálni – meg kell teremteni, újra.Ez egy közös építkezés: testben, lélekben és szándékban.A magyar szelindek nem magától fog megszületni – nekünk kell újra felnevelni. Gyere velem! Csináljuk együtt! Legyünk részesei valami nagynak, ami túlmutat rajtunk. Valaminek, ami száz év múlva is élni fog, amire azt mondhatják majd:'Igen, ez volt az a nemzedék, amely újra életre hívta a szelindeket.'"