Alaunt de Chasse
Francia forrásokban (Livre de Chasse, Gaston Phoebus, 1387 körül) három fő alaunt típust különböztettek meg:
Alaunt Gentil – elegánsabb, vadászatra szelektált, gyors.
Alaunt de Boucherie – hentesek fogókutyája, főleg nagytestű állatok lefogására.
Alaunt de Chasse – kifejezetten vadászatra, főként nagyvadra, mint vaddisznó, szarvas, medve.
Az alaunt de chasse a középkori Európa egyik különleges és nagy becsben tartott kutyatípusa volt, amely szoros rokonságban állt a többi alaunt-változattal, de kifejezetten vadászati feladatokra, főként nagyvadra való hajszára és elfogásra szelektálták. A "de chasse" elnevezés a francia chasse ("vadászat") szóból ered, tehát már maga a név is egyértelműen kijelöli funkcióját: ez a kutya nem őrzésre vagy hentesmunkára, hanem terepi munkára, vadászat közbeni közvetlen bevetésre készült. Testfelépítésében ötvözte a molosszeri erőt és állóképességet a vadászkutyák gyorsaságával és mozgékonyságával. Megjelenése erős, de kevésbé robusztus, mint a mészáros-alaunt (alaunt boucherie), viszont izmos, száraz felépítésű, hosszabb lábú, erős mellkassal, ami lehetővé tette, hogy hosszabb távon üldözze és végül lefogja a vadat.
A források szerint az alaunt de chasse nemcsak gyors, hanem kifejezetten fogókutya volt – a zsákmányt nem egyszerűen felugatta, hanem testi erejével leterítette, lefogta, amíg a vadász oda nem ért. Ez a munka rendkívül veszélyes és megterhelő, így a fajta egyaránt megkövetelte a nagy bátorságot, a fájdalomtűrést és a megfelelő anatómiai felépítést. Éppen emiatt az alaunt de chasse a Szelindek-program szempontjából kincset érő tanulmányi alap. A középkori magyar "szelindek" leírásai ugyanis szintén egy nagytestű, erős, de mozgékony lefogó-vadászkutya típusra utalnak, amely képes volt vaddisznót, medvét vagy akár nagyobb ragadozót is megállítani.
Az alaunt de chasse rekonstruált képe és funkciója segíthet megérteni, hogyan lehet a Szelindeket újraalkotni: milyen arányban kell ötvözni a molosszeri erőt a vadászkutyás mozgékonysággal, milyen temperamentumot és bátorságot érdemes szelektálni, valamint milyen anatómiai jellemzők biztosítják egyszerre a gyorsaságot és a fogóerőt. A középkori vadászat során szerzett tapasztalatok – például a fül- és farokformák praktikus szerepe, a szőrzet rövidsége a bozótban való mozgáshoz, vagy a mellkas mérete a tüdőkapacitás érdekében – ma is érvényesek lehetnek a Szelindek visszatenyésztésében.
Más szóval, az alaunt de chasse a Szelindek egyik legközelebbi történeti "szellemi rokona": ugyanarra a munkára született, hasonló követelményeknek felelt meg, és a rekonstruálásának tanulmányozása iránytűként szolgálhat ahhoz, hogy a Szelindek újra olyan legyen, mint amilyen a magyar krónikák és vadászok leírásaiban élt.
Az Alaunt de Chasse-ról (magyarul kb. "vadászalanó"), beleértve a történeti forrásokat, morfológiát, funkciót és tenyésztéstörténetet.
1. Történeti háttér
Az Alaunt de Chasse a középkori Európa egyik legismertebb vadászkutyája volt, amely a nagy, erős testű "alan" típusú kutyák egyik alcsoportját képezte.
Eredete: Az alanok a Kaukázus vidékéről származó nomád alán (iráni nyelvű) néptől kapták nevüket, akik Kr. u. 4–5. században telepedtek meg Európában.
Az alánok pásztor- és harci kutyái később összeolvadtak az európai molosszer típusokkal, létrehozva a középkori alaunt típusokat.
Francia forrásokban (Livre de Chasse, Gaston Phoebus, 1387 körül) három fő alaunt típust különböztettek meg:
Alaunt Gentil – elegánsabb, vadászatra szelektált, gyors.
Alaunt de Boucherie – hentesek fogókutyája, főleg nagytestű állatok lefogására.
Alaunt de Chasse – kifejezetten vadászatra, főként nagyvadra, mint vaddisznó, szarvas, medve.
2. Funkció
Az Alaunt de Chasse fogó vadászkutya volt, nem csupán üldöző.
Fő feladata a vad megállítása, lefogása a vadász érkezéséig.
Használata nagyvadra (vaddisznó, szarvas, medve) jellemző, gyakran párban vagy kis csoportban.
Vadászatra lóhátról is vitték, ami gyorsaságot és fegyelmet kívánt.
Különösen értékelték bátorságát és állóképességét.
3. Morfológiai jellemzők (rekonstrukciók és források alapján)
Testméret: Marmagasság kb. 60–70 cm.
Testfelépítés: Erős csontozatú, izmos, de nem túl nehézkes.
Fej: Széles, rövid pofa, erős állkapocs, enyhén molosszer jelleg.
Orr: Széles orrtükör, jó szaglásra alkalmas.
Fül: Sokszor kurtított, forrásokban felálló vagy félig felálló formában ábrázolták.
Szőr: Rövid, sima, világos vagy foltos színek.
Farok: Közepesen hosszú, enyhén ívelt.
Mozgás: Gyors, rugalmas, robbanékony indulás.
4. Temperamentum
Bátor: A vaddal való közvetlen fizikai kontaktus nem rettentette el.
Fegyelmezett: Képes volt vadászat közben engedelmeskedni a lovas vadásznak.
Kitartó: Hosszú üldözés után is képes volt harcolni a prédával.
Erős zsákmányszerző ösztön: Kiemelten fogóösztön, a prédát állkapcsával rögzítette.
5. Tenyésztés és szelektálás
A vadászalanókat kifejezetten vadászati teljesítmény alapján válogatták.
Keresztezések gyakoriak voltak a kor más vadászkutyáival (pl. agarak, molosszusok), hogy a gyorsaság és az erő megfelelő arányban legyen.
A jó vadászalanó családi vonalon öröklődött, ezért a középkori nemesség nagy becsben tartotta a vérvonalakat.
6. Hanyatlás
A 16–17. században a tűzfegyverek elterjedése csökkentette a fogóvadászat jelentőségét.
Az alaunt de chasse típus fokozatosan beolvadt más fajtákba, különösen a francia dogokba és bulldogokba.
Egyes kutatók szerint a spanyol Alano Español és a canario típusok őrzik legközelebb a genetikai örökséget.
7. Jelentőség a Szelindek-programban
Az alaunt de chasse története közvetlenül hasznos lehet a szelindek rekonstrukciójához:
Funkcióazonosság: Mindkettő nagyvad lefogására szolgáló kutyatípus volt.
Morfológiai iránymutatás: Az alauntok külleme segíthet a szelindek ideális méret- és arányrendszerének meghatározásában.
Szelekciós módszerek: Középkori gyakorlat – funkció és teljesítmény mindenek felett – példa lehet a modern tenyésztésben is.
Kulturális párhuzam: Mindkettő egy történeti, eltűnt típus, amit ma újra lehet alkotni hiteles források alapján.