Horacio Rivero mesél
,,Az 1960-as évek vége és az 1970-es évek eleje intenzív megmérettetések időszaka volt, amikor a cordobai dogótenyésztők szigorúan válogattuk a bátorságot és a fájdalomtűrést – a teremtő által előírt szabályt –,
Innen ered 1971-ben a Dr. Antonio Nores Martinez Cordoba Dogo Argentino Klub alapítása.Barátok és rokonok alapítottuk a szüleim házában.” Horacio RiveroA teremtés kora
,,1970-et írtunk, amikor a 25–30 fős dogós baráti társaság és rokonok létrehoztuk azt, amit úgy neveztünk el:
"CORDOBAI DOGO ARGENTINO TENYÉSZTŐK KLUBJA".
Ez a TEREMTÉS kora volt.
A TENYÉSZTÉS-t már csináltuk addig is.
Nem a mutatvány kedvéért teremtettünk, hanem hogy a fajtát népszerűsítsük, új tagokat vonzzunk kiállítások, vadászatok, karámpróbák, előadások és órák által.
Valódi robbanás történt az új lelkesedők körében.
Ez az első lépés vezetett oda, hogy 1971 szeptemberében megváltoztattuk a klub nevét, nehogy korlátozzuk a "tenyésztőkre" és a "córdobaiakra". Egyszerű volt:
Eltávolítottuk a "córdobai tenyésztők" kifejezést, és hozzátettük a fajta megalkotójának nevét: Antonio Nores Martínezt.
Így született meg a DR. ANTONIO NORES MARTÍNEZ DOGO ARGENTINO KLUB.
Már 1970-től értettük, hogy fontos lesz egy logót létrehozni, amely azonosít minket. (*)
Eltelt 2–3 év, és létrehoztunk fiókokat azokban a tartományokban, ahol dogók voltak. Ez lehetne egy másik történet tárgya.
Aztán múlt az idő, és egy "tekintélyelvű, manipulatív alak" a saját ízlése szerint megváltoztatta a logót. Ez is lehetne egy másik történet tárgya.
(*) Egy alkalommal elmondtam, hogy az ötletet egy nyomdászból lett barátommal valósítottuk meg. Ezt azonban Gustavo Deponti, az Elnökség tagja kijavította: amikor a különböző beérkezett tervezeteket tárgyaltuk, azt fogadtuk el, amelyet ő hozott be, 1970 első hónapjaiban.
Mivel Gustavo a Córdobai 12-es csatornánál (televíziónál) dolgozott, ott kérte meg, hogy készítsenek neki egy tervet..” Horacio Rivero Nores
Néhány nappal ezelőtt "barangoltam" a Facebookon. Csak úgy, találomra – ezúttal egy vadásznál kezdve – egyik profiltól a másikig haladtam, nézegetve a falkáikat és trófeáikat.
Egyszer csak megakad a szemem egy fényképen: a felakasztott vadkan a vadászokkal és egy-két kíváncsi szomszéddal a kép szélén. Különösen a jó kutyafalka tűnt fel – főleg egy doga.
Mondom magamnak: "Ennek bizony olyan a fejformája, amilyet én tenyésztek." Nézem, nézem, újra és újra… nem ismertem fel, de biztos voltam benne, hogy az én házamból származik.
És ott maradtam e gondolattal.
Néhány nappal később újra eszembe jutott a dolog, mikor beugrott, hogy úgy 40 évvel ezelőtt, plusz-mínusz, egy falkaversenyen San Luisban – a Pedro Julián és családja által szervezett záróünnepségen – ajándékoztam egy szukát egy fiatal vadásznak.
Akkoriban a fajta terjesztésének idejét éltük – különösen olyan vidéki vadászok körében, akiknek abban az időben nagyon nehéz volt jó példányhoz jutni.
Emlékszem, hogy a falkámban volt egy ígéretes fiatal doga, aki még csak most tanulta a mesterséget, első bevetésein járt.
Nagyon tetszettek a fiatal vadász "csulói" (agyara), és egy hosszú beszélgetés után – amilyet mi, monterók, szeretünk – elmondta, hogy szeretne egy tisztavérű dogót.
Néha elég ránézni valakinek az arcára, megfigyelni a kezét, a karját és a hangjának tónusát, hogy megítéljük, milyen ember és milyen vadász. Nem haboztam: odaajándékoztam neki azt a gyönyörű fiatal szukát, akit épp tanítottam.
"Fogadja barátom, az Öné – jó kezekben lesz magánál!" – mondtam.
"Úgy lesz!" – felelte.
Egy kézfogás és egy nagyot kortyolt ital egy bőrből készült pamplonából megpecsételte az ügyletet. Soha többé nem láttam a "Negro" Pereyrát, ahogy bemutatkozott.
Visszatérve a fotóra, amit ez az emlék kísér, kíváncsiságból felvettem a kapcsolatot Messengeren egy vadásszal, Gabriel Pereirával, akivel barátok voltunk anélkül, hogy személyesen ismertük volna egymást.
Röviden: megerősítette, hogy a "Negro", akinek a dogót adtam, a testvére, Saúl Pereyra volt, aki azóta is vadászik. Össze is hozott vele, és Saúl megerősítette, hogy a képen látható kutya nem más, mint Chala del Totoral, aki remek vadász és még jobb anya volt.
Talán a "Negro" Saúl vagy Gabriel, Villa Huidobróból, ha látják ezt a bejegyzést, felidézik az esetet.
Milyen jó lenne, ha az élet újra összehozna minket, és adhatnánk egymásnak egy baráti ölelést!
Éljen a montería és éljenek a monterók!“ Horacio Rivero
,,Kedves barátaim!
Hagyok nektek néhány fényképet, hogy őrizzétek meg őket ereklyeként, hiszen ezek a dogok különböző családok részei voltak, amelyeket Antonio Nores Martinez használt a saját kutyája megalkotásához.
Ezek a képek egy előzetes bevezetőt érdemelnek, melyben elmagyarázom, hogy aki kölcsönadta nekem őket, az Fernando Bettolli Nores, egy nagyon kedves unokatestvér, aki nemcsak dogótenyésztő volt, hanem a Córdoba-i Dogo Argentino Klub alapító tagjai közé is tartozott 1971-ben. Őket tekintem a dogótenyésztők második generációjának.
Fernando apja José Ignacio Bettolli volt, aki az én unokatestvérem volt (elsőfokú), mindketten 1907-ben születtek. Emlékeztetett arra, hogy az ő apja és Antonio együtt tanultak orvostudományt a U.N.C.-n (Nemzeti Córdoba Egyetemen); ők, valamint az én apám – vagyis a három unokatestvér – együtt teljesítették a kötelező katonai szolgálatot.
A családi kapcsolat mellett barátok és vadásztársak voltak, továbbá együtt dolgoztak az első dogok és keverékek tenyésztésénél.
Ezt részletesebben is elmesélem a könyvemben, az "I. fejezet: A teremtés ideje" című részben, így most nem térnék ki rá, hanem átadom szóról szóra Fernando szavait, amelyeket a megemlékezés céljából írt.
"José Ricardo Scherer volt a Córdoba-i Állatkert első igazgatója, aki Németországból hozott az én nagyapámnak, José Bettolli mérnöknek egy Harlekin színű dog szukát. Az első fedeztetés egy Anizacate nevű helyről származó Puccio Posse úr kutyájával történt, Córdoba tartományból. A kölykök közül hét az apámhoz került, a másik három pedig Don Puccio Posse-hez.
Három hónapos korban Toño Nores (Antonio) és az apám levágták a fülüket a nagyapám fegyverszobájában, a "Tres Marías" nevű birtokon. A vágást hamuval kezelték a vérzés megállítására. Egy kis idő múlva, amikor megnézték őket, még mindig vérzettek, ezért újra össze kellett varrni a sebet.
Apám két kölyköt adott Toñónak, amelyek később részt vettek a fajta kialakításában." Horacio Rivero Nores
2. Kép német dog és keverékek :Payo Bettolli nagybácsi a "Dos Marías" birtokon, Antonio Nores által kiválasztott dán dog keverékekkel, hogy folytassa a projektjét.
,,Carlos Milena elbeszélését néhány nappal ezelőtt juttatta el hozzám; dogós ember 1950 óta.Gyermekkora óta az Antonio és Agustín Nores testvérek Santa Isabel-i kenneljeiben dolgozott.Így telt a mi ifjúságunkGyerekkorunk óta rajongtunk egy nemes és erős állatért: a Dogo Argentinóért – azért a cordobai kutyáért, amelyet Antonio Nores alkotott meg, majd testvére, Agustín vitt tovább. Ez a kutya nem ismert félelmet a hegyek vadonjában.Az 1950-es években a puma még bőven akadt errefelé, és komoly pusztítást végzett a kecske- és juhnyájakban, a borjak és csikók között.
Aztán eljöttek a szomorú idők: Antonio egy vadászaton, az északi cordobai rengetegben, életét vesztette – egy helyi vezető, egy maroknyi pénzért és egy óra miatt, gyilkos kézzel végzett vele. Évekkel később a délen élő Agustín is meghalt.
A hetvenes években baráti körünk elhatározta: megalapítjuk a Dogo Klubot. Büszkeség volt birtokolni ezt a nemes állatot.
Egy napon, szintén a hetvenes években, hívást kaptam egy helybélitől, Tala Cañadából, a cordobai Sierras Grandes hegyeiből: egy vagy két "oroszlán" – így nevezik ott a pumát – pusztította a nyájat Cuchilla Nevadától egészen Mina Clavero határáig.
Hat barát indult útnak, mind vadászemberek. Három dogót vittünk magunkkal – a hegyek rettegett vadászait. Egy öreg jeep és egy '60-as modell Ford, mögöttük utánfutóban a puma-kutyák és a mi dogóink.
A hívó fél jól ismerte a vidéket, és elvezetett minket egy Cierrita nevű helyre. Éjszakára szállást ajánlottak – talán a vendégszeretetükből, talán azért, mert megsajnálták a kopott sátorunkat. Aznap éjjel 8–10 fokkal fagypont alatt volt. Kaptunk két matracot, és mindegyikünknek csak egy takarója volt. Hiába bújtunk össze, vacogtunk a hidegtől.
Hajnalban elindultunk. A nap csak valahol messze melegített, mi pedig hegyre fel, völgybe le, fáradhatatlanul kerestük a nyomokat. A kísérőnk idővel eltűnt a szemünk elől, és csak délelőtt fél 11 körül bukkant fel újra – puma nyomát azonban sehol sem találtuk.
Dél körül egy fiú szaladt hozzánk: a Las Higueras nevű helyen a puma betört a karámba, három bárányt megölt, négy juhot pedig súlyosan megsebesített.
Azonnal a helyszínre mentünk, rátaláltunk a friss nyomokra, és mind a kutyákat rászabadítottuk. Először gyorsan haladtunk, de hamar kifulladtunk – mi is, a kutyák is. A hegyek, a szakadékok, a rózsabokrokkal teli kis fennsíkok kimerítettek. Nem értünk utol semmit.
Napnyugta előtt, fagyos levegőben, este 6 körül tértünk vissza – éhesen, kimerülten, a kutyákkal együtt. Aznap legalább három liguát (kb. 15 km) tettünk meg, és ugyanennyit vissza. Be kellett látnunk, hogy a puma túl gyors és szívós: egy éjjel alatt négy liguát is képes megtenni.
Vacsorához nem vetettük meg a tízliteres boroskorsót sem – egyetlen módja volt így elviselni a hideget. A távoli magas csúcsokat hó borította. Hajnalban tüzet raktunk – nem egyszerű dolog, hiszen a környéken alig volt fa, magunk hoztuk a szekérrel. Ginbe áztatott mate mellett ültünk a lángoknál, amikor megérkezett a hír:
A Jaime folyó partján, Ambul közelében, egy csapda ketrecben véget ért a "gyilkos" portyája.
Odaértünk, és hat-hét helybéli fogadott minket, késsel az övükben, nem éppen szívélyesen – féltik a területüket, és mi nem őket jöttünk meglátogatni, hanem az állatot. A ketrecben egy gyönyörű nőstény puma lihegett, véres karmokkal kapaszkodva a dróthálóba. Tőle három méterre két bárány teteme lógott egy mollefa ágán, a szél ringatta őket.
Néztem az állatot, és arra gondoltam: ha előbb érünk ide, talán nem történik meg mindez. Ekkor a házigazda előjött a kunyhóból, kezében egylövetű puskával, mögötte a felesége és két gyereke.
– Hét állatot ölt meg! – kiáltotta.Horacio Rivero, a barátom, elé lépett, és megkérdezte:– Barátom, hová tart, mit akar tenni?– Megölöm most azonnal! – felelte az ember. – Hét állatomat vitte el!– A kárt már megtette, azt visszacsinálni nem lehet – felelte nyugodtan Horacio. – Azért ölt, hogy megtanítsa a kölykeit élni.
A gringo Zaniti nem mozdult a kocsitól, a fegyverét övtájban tartva. Percekig csak a Jaime folyó csobogása hallatszott. Aztán Horacio megszólalt:– Mondja, mennyit ér nyolc?Az ember csak ismételte: "Hetet ölt meg!" – talán a többiek előtt akarta bizonyítani valamit.
Horacio végül így szólt:– Ha megengedné, vegyünk egyet, és süssük meg mindannyian együtt.Valaki hozzátette: "Legyen inkább kettő." Így oldódott a feszült helyzet.
Összedobtuk a pénzt, de a gazda megint csak a "hetet" emlegette.– Akkor elvisszük mind a hetet és a "gyilkos" pumát is – mondta Horacio.Egy helybéli bekiabált:– Minek? Hogy tovább pusztítson?
Zanitival odaléptünk a ketrechez, de valaki azonnal ránk szólt:– A ketrecet nem adom! – talán sejtette, mire készülünk.
Végül a pumát is megvettük, és aznap délután a kutyák utánfutójában vittük el Córdobába, a Santa Isabel melletti El Molino birtokunkra, ahol dogóink és vaddisznóink voltak.
Egy hónap múlva, Mercedes és Buena Esperanza között szabadon engedtük – miután dogóinkkal többször "megérintettük", hogy ne térjen vissza a nyájakhoz. A kölykei azonban nem voltak ilyen szerencsések: őket Monte Cristo-ba vittük a Dogo Klub számára.”
Carlos Milena 2022. december