Miért nem használtam fel magyar fajtát?
2025.10.29
Miért nem használtam magyar fajtákat"
(lassú, elmélkedő hangon; háttérben régi metszetek, térképek, várak, udvarok, középkori vadászatok képei)Sokan kérdezik, miért nem használtam magyar fajtákat a szelindek újjáépítéséhez.A válaszom egyszerű, de nem könnyű:mert meggyőződésem, hogy a középkori nyugati királyi udvarok lefogó és vadászkutyái nem nemzeti fajták voltak,hanem egyetlen, közös európai populációhoz tartoztak.A történelem nem ismerte még a mai értelemben vett fajtatisztaságot.Az uralkodók, hadvezérek, és nemesek szabadon cseréltek egymással kutyákat - mert az érték nem a származásban, hanem a teljesítményben rejlett.Egy jó lefogó kutya minden udvarban kincs volt, akár Kasztíliában, akár Budán.XI. Alfonz kasztíliai király alauntjai és Mátyás király szelindekjei ugyanazon típushoz tartoztak.Nem két fajta voltak, hanem egy közös európai masztif populáció különböző változatai.Ugyanaz a testfelépítés, ugyanaz a temperamentum, ugyanaz a rendeltetés:a nagyvad megállítása, a harcban való helytállás, az ember melletti bátorság. Sőt, azt is valószínűnek tartom, hogy rokoni kapcsolatban álltak egymással!Ha ma visszanézünk a középkor kutyáira, világosan látszik, hogy ezek az állatok nem nemzetekhez, hanem funkcióhoz tartoztak.A szelindek, az alaunt, a canis pugnax — mind ugyanannak a vérvonalnak a nevei voltak, különböző nyelveken.A magyar király udvarában, a spanyol, francia, olasz, vagy balkáni nemesség kenneljeiben ugyanannak az ősi típusnak a leszármazottai éltek.Ezeket a kutyákat nem mi találtuk fel, hanem mi is őriztük.És ahogy Európában a határok mozdultak, a kutyák is vándoroltak velük.Hadseregekkel, követekkel, ajándékként vagy hadizsákmányként —a génjeik keveredtek, ahogy a kultúrák is.A török hódoltság idején például sok szelindeket tőlünk vittek el a Balkánra és Kis-Ázsiába.Ott is megtalálták a helyüket, beolvadtak más típusok közé —de a vér, a karakter, a mozgás, a bátorság továbbélt.A szelindek tehát nem veszett el, csak szétszóródott.Ezért gondolom úgy, hogy a ma élő rokon fajták, mint a presa canario vagy az argentín dogó,valójában közelebb állnak a középkori szelindekhez, mint a modern magyar fajták.Mert bennük még él a funkció, a munkavágy, a keménység és az ösztön —mindaz, amit a magyar szelindek is hordozott, mielőtt a fajta elnevezése eltűnt a történelem lapjairól.A magyar kutyafajták, amelyek ma léteznek, mind más feladatra alakultak:terelésre, őrzésre, pásztormunkára.A szelindek viszont lefogó kutya volt, harci masztif.Más test, más idegrendszer, más rendeltetés.Ezt a funkciót ma csak kevés fajta őrizte meg.Én ezek közül választottam azokat, amelyek genetikai és viselkedési szinten is a legközelebb állnak az eredeti típushoz.Úgy gondolom, hogy az európai masztif típus mindig is egyetlen, közös vérből élt.Akár Spanyolországban, akár Itáliában, akár Magyarországon nevezték el,ugyanaz az emberi igény formálta:hogy legyen mellette egy kutya, aki nem hátrál meg a világtól.Ahogy ma az argentín dogó vagy a presa canario a dakát fajtájának belül egyazon populáció része,függetlenül attól, hogy Argentínában vagy nálam születik.úgy a középkorban sem volt különbség a Mátyás udvarában élő szelindekés a kasztíliai alaunt között.Egy típus voltak — egy európai masztif kultúra részei.Ezért nem tettem bele magyar fajtát a munkámba.Mert amit vissza akarok hozni, az nem egy név, hanem a típus.A szelindek nem papíron létezett, hanem az ember és kutya kapcsolatában.És ha ezt a társat újra meg tudjuk teremteni,akkor a szelindek — bármilyen vérből is születik — újra magyar lesz.Mert a lelket mi leheljük belé!
(lassú, elmélkedő hangon; háttérben régi metszetek, térképek, várak, udvarok, középkori vadászatok képei)Sokan kérdezik, miért nem használtam magyar fajtákat a szelindek újjáépítéséhez.A válaszom egyszerű, de nem könnyű:mert meggyőződésem, hogy a középkori nyugati királyi udvarok lefogó és vadászkutyái nem nemzeti fajták voltak,hanem egyetlen, közös európai populációhoz tartoztak.A történelem nem ismerte még a mai értelemben vett fajtatisztaságot.Az uralkodók, hadvezérek, és nemesek szabadon cseréltek egymással kutyákat - mert az érték nem a származásban, hanem a teljesítményben rejlett.Egy jó lefogó kutya minden udvarban kincs volt, akár Kasztíliában, akár Budán.XI. Alfonz kasztíliai király alauntjai és Mátyás király szelindekjei ugyanazon típushoz tartoztak.Nem két fajta voltak, hanem egy közös európai masztif populáció különböző változatai.Ugyanaz a testfelépítés, ugyanaz a temperamentum, ugyanaz a rendeltetés:a nagyvad megállítása, a harcban való helytállás, az ember melletti bátorság. Sőt, azt is valószínűnek tartom, hogy rokoni kapcsolatban álltak egymással!Ha ma visszanézünk a középkor kutyáira, világosan látszik, hogy ezek az állatok nem nemzetekhez, hanem funkcióhoz tartoztak.A szelindek, az alaunt, a canis pugnax — mind ugyanannak a vérvonalnak a nevei voltak, különböző nyelveken.A magyar király udvarában, a spanyol, francia, olasz, vagy balkáni nemesség kenneljeiben ugyanannak az ősi típusnak a leszármazottai éltek.Ezeket a kutyákat nem mi találtuk fel, hanem mi is őriztük.És ahogy Európában a határok mozdultak, a kutyák is vándoroltak velük.Hadseregekkel, követekkel, ajándékként vagy hadizsákmányként —a génjeik keveredtek, ahogy a kultúrák is.A török hódoltság idején például sok szelindeket tőlünk vittek el a Balkánra és Kis-Ázsiába.Ott is megtalálták a helyüket, beolvadtak más típusok közé —de a vér, a karakter, a mozgás, a bátorság továbbélt.A szelindek tehát nem veszett el, csak szétszóródott.Ezért gondolom úgy, hogy a ma élő rokon fajták, mint a presa canario vagy az argentín dogó,valójában közelebb állnak a középkori szelindekhez, mint a modern magyar fajták.Mert bennük még él a funkció, a munkavágy, a keménység és az ösztön —mindaz, amit a magyar szelindek is hordozott, mielőtt a fajta elnevezése eltűnt a történelem lapjairól.A magyar kutyafajták, amelyek ma léteznek, mind más feladatra alakultak:terelésre, őrzésre, pásztormunkára.A szelindek viszont lefogó kutya volt, harci masztif.Más test, más idegrendszer, más rendeltetés.Ezt a funkciót ma csak kevés fajta őrizte meg.Én ezek közül választottam azokat, amelyek genetikai és viselkedési szinten is a legközelebb állnak az eredeti típushoz.Úgy gondolom, hogy az európai masztif típus mindig is egyetlen, közös vérből élt.Akár Spanyolországban, akár Itáliában, akár Magyarországon nevezték el,ugyanaz az emberi igény formálta:hogy legyen mellette egy kutya, aki nem hátrál meg a világtól.Ahogy ma az argentín dogó vagy a presa canario a dakát fajtájának belül egyazon populáció része,függetlenül attól, hogy Argentínában vagy nálam születik.úgy a középkorban sem volt különbség a Mátyás udvarában élő szelindekés a kasztíliai alaunt között.Egy típus voltak — egy európai masztif kultúra részei.Ezért nem tettem bele magyar fajtát a munkámba.Mert amit vissza akarok hozni, az nem egy név, hanem a típus.A szelindek nem papíron létezett, hanem az ember és kutya kapcsolatában.És ha ezt a társat újra meg tudjuk teremteni,akkor a szelindek — bármilyen vérből is születik — újra magyar lesz.Mert a lelket mi leheljük belé!